Hedonista

Megintcsak egy aktualitását vesztett témáról fogok írni, de mivel itthon nagyon lassan őrölnek a malmok, szerintem nem megbocsáthatatlan bűn, hogy nem rohantam posztolni az eseményeket, amint hazaértem. A címben jelzett WAMP-Marie Claire divatbemutatón a ma legaktuálisabb, és valóban a legjobb divattervezők ruháit (Use Unused, Nanushka, Luu Anh Tuan, Kosánszky Dóra és a Je Sui Belle) mutatták be a VIP után a pórnépnek is, ami egy igazán nemes gesztus, de csak akkor, ha tényleg komolyan gondolják. Odavetett koncra semmi szükség, és sokan fejezték ki elégedetlenségüket azért, mert hiába jöttek el és hiába fizették ki az 1200 forintot, amiért még szerencse, hogy lehetett lejárt szavatosságú Elle Dekort kapni, mert máskülönben még savanyúbb lett volna az arca a sok fashion freaknek.

Mivel a hazaidivat.hu-nak borzalmas az rss feedje, nameg rengeteget dolgozom, nem tudom napi szinten követni a divatéletet, pláne nem a magyart. Ezért aztán későn találtam rá a Luan by Lucia divatbemutatóra, ami nem is találhatott volna jobb helyszínt a VAM Design épületénél. Sok pénz, kevés szellem, hogy rövidek és tömörek legyünk.

Nagyon örültem, és örülök a mai napig annak, hogy a Music Television is lokalizációs lázban ég, és minket is érdemesnek tartott a morzsaszórásra. Főleg azért örülök a magyar MTV-nek, mert sokkal progresszívebb zenei irányt képvisel, mint a korábbi, asszem MTV Europe. Egy kicsit aggaszt, hogy talán így a globál vizuális arculatból, és ezáltal a legújabb trendekből kimaradunk, de végülis jó az, amit mi láthatunk. Eleve úgy tudom, hogy egy külföldi ügynökség készítette az arculatot, szóval részemről még viszonylag rendben van a dolog.

Amíg így néz ki a Velvet, egy másodpercig sem fogom olvasni.

Egy új trendet fedeztek fel a médiafogyasztási szokások terén, és azonnyomban meg is indult az ehhez való alkalmazkodás.

Az egyik írás egy hozzám hasonlóan türelmetlen, képzett olvasó tollából származik. Az illető dramaturg, és idővel elhatalmasodott rajta az a szokás, hogy átugrotta a biográfiákban (én úgy gyanítom, hogy más könyvekben is) az érdektelen, gyerekkorról szóló részeket. Ő úgy érzi, hogy az emberek élete leginkább akkor kezd érdekessé válni, amikor lényeges változások, a felnőtt élet jelentősebb fordulatai következnek be. Szerinte igencsak meg kellene gondolni, hogy valóban érdemes-e a gyerekkortól kezdeni az életrajzok megírását.

Számomra 2008 üzenete és fő feladata - bármilyen bénán is hangozzék -, hogy több legyen a love az életemben. Vagyis a környezetemében. Ennek szerelmi változatára találtam egy kitűnő, mechanikus segédeszközt: a szerelem-matracot. Működésének lényege, hogy ahol átöleljük a párunkat, megnyílik a matrac. Így nem fut ki az összes vér a karunkból, és nem kell lemondanunk párunk melegségéről. De a lábujjainkat is kényelmesen bele akaszthatjuk. Tökszuper.

A munkahely speciális közeg, számomra legalábbis szürreális. Mint minden olyan helyzet, ahol huzamosabb ideig kell idegenekkel együtt lenni. Hol rosszabb, hol kevésbé rossz az összetétel, de alapvetően mindig van valami, ami szívás. Nehéz feldolgozni ezt az egészet, és mindig segít, amikor kiderül, hogy a világ másik felén ugyanilyen barom munkatársakkal és vállalatvezetéssel kell megküzdeni. Nemhiába van hatalmas sikere a Dilbertnek, vagy az Office -nak.

Aki ezt az egész internet-dolgot úgy istenigazából élvezi, biztos, hogy nagy Youtube-felhasználó. Még talán az is, aki nem akkora netgéniusz. Az ilyen felhasználók úgy gondolják, nincs szükségük senkinek a tanácsára, ott vannak a tag-ek, blogok, satöbbik, majd ők csemegéznek kedvükre. Aztán majd ha szemantikus lesz a web, már automatice jönnek az arcukba azok a tartalmak, amik elvileg érdeklik őket.

De egyrészt még nem tartunk ott, másrészt pedig szerintem ez annyira azért nem üdvös perspektíva. Már Nicolas Negroponte is arról írt, mennyire jó lesz, amikor személyreszabott tartalmakat fogyaszthatunk. Én pedig rögtön arra gondoltam, hogy ez az ilyen lusta embereknek, mint én, nem feltétlenül lesz szuper. Ha ez meg fog valósulni, és olyan mértékben, ahogy jósolják, méginkább bezárulunk, és fogggalmunk sem lesz arról, mi zajlik más ízléskultúrákban.

Én azért örülök, hogy néha át kell vergődnöm olyan cuccokon, amikhez semmi közöm. Ilyenkor rábukkanhatok igazi kincsekre. Ki gondolta volna például, hogy én szeretem az electroclash-t, amíg meg nem hallottam tökvéletlenül egy Miss Kittin számot? Naugye.

Mindegy. A lényeg, hogy elindítok egy Youtube-ajánló sorozatot, hogy a céltudatos és a youtube-szűz olvasók is tudjanak arról, mi mindent ráeresztenek az oldalra. Az első ilyen érdekesség kiválasztásánál eltekintettem a presztizsszempontoktól, és direkt bevállalom, amire legutóbb rátaláltam: a Ford Models csatornájára.

Ma már több mint 15 ezer felhasználó regisztrált rá, és egyfajta női magazin videoformátumban. A naphosszat a külsejükkel törődő csajok infomekkája, amit a vállalati videobloggerek is tanulmányozhatnának. (Igaz, elég ronda a csatorna kinézete)

íme két gyöngszem. Az egyik az eddigi eredmények összegzése és egyben köszönetmondás a Youtube-nak, a másik pedig sminktanácsadás spanyol nyelven.

Sose gondoltam volna, hogy valaha is kiejtem a számon, hogy "tekerd a Petőfire !", "a Petőfit keresem" vagy bármi ehhez hasonlót. De nagyon bírom! Egyrészt azért, mert be sem kell kapcsolnom az Ipodot - ami azért lássuk be szétroncsolja az ember hallását -, másrészt pedig azért, mert végre nem csak Budapesten lehet jó zenéket hallgatni, hanem az egész országban Nagyhalásztól Kisorosziig, mindenhol! És ez szuper! Végre mindenkinek van duma nélküli EstFM-e. És naponta többször játsszák Amy Winehouse -t. Kell ennél több?

Tudom, most mit gondolsz, nem is csodálkozom. Én is ugyanígy voltam, amíg meg nem láttam ezt:

Tegnap délután rendezte meg a Kieselbach Galéria első fotóaukcióját. Az országban már volt kettő ilyen, de arra nem volt példa, hogy egy ilyen nagy aukciós ház a fotográfiával foglalkozzon. Ennél fogva nagyon sokan voltak jelen, negyed-felerészt inkább érdeklődők, mint potenciális vásárlók. Mindenesetre alig lehetett beférni a galériába.

Hogy rögtön meg is szegjem a szabályt, egy olyan blogról írok, ami New York-ban elkapott beszélgetésfoszlányokat gyűjt egybe. A kukkolást mindenki élvezi valahol a lelkiismerete és etikai érzékeitől távoleső lelki bugyraiban, így van ez a hallgatózással is. És a beszélgetések tényleg nagyon érdekesek, pláne New York-ban. Nagyszámok törvénye, miegymás...